Munkakeresés Barbadoson

Sokan kérdezik azt is, hogy hogyan lehet munkát keresni Barbadoson. A válaszom az, hogy nem tudom, fogalmam sincs. Nem helyi cégen keresztűl kerültem ide és a szerződésem csak a munkavállalási engedély miatt van részben helyben. Távolról szerintem elég nehéz, de biztosan sok példa van erre. Ez egy zárt piac, alig 270 ezer emberrel, nagyon szigorú munkavállalási szabályokkal. Itt valóban az számít, hogy kit ismer az ember és nem az, hogy mit ismer, mit tud.

Nekem, hogyan sikerült mégis? Hogy kerültem ide? Azt mondanám, hogy viccből. Próba, szerencse alapon, nagyrészben magánéleti motiváció miatt. Az, hogy éppen Barbados, az a véletlen műve. Ha vannak véletlenek. Hetente többször is kapok információkat mindenféle munkalehetőségről, és a kedves személyzetis cégek és munkatársaik is érdeklődnek felőlem és elküldik a legfrissebb információkat. Ez is így jött, még valamikor 2007 szeptemberében.

Én meg csak valóban viccből, valóban próba szerencse alapon, esélytelenek nyugalmával elküldtem az életrajzom. Néhány nappal később hívtak úgy d.e. tíz körül, hogy délután el tudok-e menni egy interjúra Dublinban, az ingatlanfejlesztéssel foglalkozó céghez. Mondom, éppen el, de farmer van rajtam, igaz khaki színű, meg egy ing, haza meg már nem tudok menni. Mondták nem gond. Akkor nem gond. Ott beültünk egy tárgyalóba, a telefon vonal egyik végén a londoni, a másik végén a barbadosi leendő főnököm. Ők beszéltek vagy fél órát én pedig vagy tíz percet.

Majd pár nap múlva visszahívott a személyzetis, hogy le tudok-e jönni Barbadosra, mert a második kör itt lenne. Ha már fizetik az utat, akkor miért ne, úgysem jártam ebben a térségben. Majd néhány nap múlva kérdezték, hogy akkor szerda vagy csütörtök. Csütörtököt mondtam. Az út Dublin-London 1 óra, London-Bridgetown 8,5 óra, viszonylag szoros csatlakozással, ami Dublinból úgy indult, hogy 1 óra késés már az induláskor és emellett még volt valami probléma, ami miatt körözni kellett. Én elértem a csatlakozást, a csomagom nem. Ebben volt a cuccom a másnapi interjúra. Előtte még meg is kérdeztem ruhakódot. Szóval ott álltam farmerben, bakancsban, hosszúujjú ingben a 30 fokban, váltás ruha nélkül, Barbadoson. A poggyász reklamációnál közölték, hogy meg van a csomagom, Londonban, majd a másnapi géppel érkezik. Nagyszerű. Azzal megyek vissza. Kérdezték, hogy be van-e zárva a táska. Be volt. Lakattal, vagy kombinációval? Mondom lakattal. Akkor viszont itt kell hagyni a kulcsot, mert elképzelhető, hogy a vámon fel akarják nyitni. A kulcsot otthagytam. Az egész procedúra másfél óráig tartott.

Javasolták, hogy menjek taxival a szállodába, de inkább kocsit béreltem, mondván, hogy az rugalmasabb és talán lesz időm autózni. Az első utam egy bevásárlóközpontba vezetett. Azért helyismeret hiányában elöszőr kihívásnak tűnt, de még a repülőtéren remek útbaigazítást kaptam és a turistatérkép is megfelelő részletességű volt, emellett még arányos is. Nem tudom, kinek mi a tapasztalata a turistainformációknál felnyalábolható térképekkel, de nekem úgy tűnik, sokat grafikusok rajzolnak és gyakran előfordul, hogy ugyanazon a térképen 2 cm jelenthet 500 métert, 2 kilométert vagy akár ötöt is.

A bevásárlóközpontban sikerült vennem egy rövid ujjú inget és egy fürdőnadrágot, na jó ez utóbbit nem az interjúra. Megfelelő nadrágot nem találtam. A cipőket meg túl drágának találtam ár érték arányban. Később, mikor megnéztem az utazási biztosítási kötvényemet, belefért volna. De utólag mindig okosabb az ember.

Majd közben besötétedett, és a szálloda felé tartva - mint utólag kiderült - nagyszerűen elnéztem egy kereszteződést. De úgy, hogy egy óráig bolyongtam, néhány pontot többször is érintve deja vu szerűen, mire sikerült rátalálni a helyes útra. Hogy szemléltessem, ez a sziget akkora, hogy egy óra alatt keresztbe, de majdnem hosszába is a két legtávolabbi pontot meg lehet járni, oda vissza. Persze, ha az ember ismeri az utat. Kérdeztem én több embertől is, merre kellene mennem, de vagy nem tudták és csak segítőkészek szerettek volna lenni, vagy az én memóriám volt túl rövid, hogy megjegyezzem a sok jobbra, balra kanyarodást, az útjelző táblák pedig nem bővelkedtek mindenütt. Ami meg volt, végképp nem mondott semmit, bár ha autós térképem lett volna. De végül is az akaratuk ellenére sikerült megtalálni a szállodát.

Péntek reggel korán keltem. Az időeltolódás miatt. Felavattam a fürdőnadrágom, meg sétáltam egyet a parton. A tenger felül vártam a napfelkeltét. De később, ahogy feljött a nap a másik irányból, rájöttem, a nyugati parton vagyok. Persze ez a térképből világosan kiderült, de ennyire előre nem gondolkoztam. Mentségemre legyen mondva, hogy Írországban a keleti parton laktam és ott ehhez szoktam hozzá.

Reggeli után mentem az interjúra, farmerben, bakancsban és a teljesen új rövidujjú ingemben. Itt beszélgettünk, körbemutogatták az épületet, legalábbis azt, ami addig kész volt. Az egész, úgy 2-2,5 óráig tartott. Végig az volt az érzésem, hogy itt rá akarnak beszélni, hogy vállaljam el, ami mindig gyanús. Nekem sok kedvem nem volt, más, egyéb tényezők miatt. Úgy váltunk el, hogy majd értesítenek. Még volt hátra néhány órám, úgyhogy újból bevizeztem a fürdőnadrágom, majd a nyugati parton északra indulva, egy kis kerülővel elindultam a repülőtér fele.

Egy sört mindenféleképpen meg kellett innom. Norbi cimborám egészségére is. Akkor még nem tudtam, hogy az ittas vezetést itt annyira nem nézik, úgyhogy csak óvatosan próbáltam. Vettem egy üveg hűtött sört egy élelmiszerboltban, az ajándéknak szánt kekszek és csokik mellett. Majd elmentem a tengerpartra, hogy ne a parkolóban igyam meg. Az üveg felbontása megfelelő eszköz híján kicsit nehézségekbe ütközött. Persze magyar ember, bárhol, bár mikor fel tudja bontani, de nem tudom, hogy próbálkozott-e valaki ezzel a művelettel a homokos parton egyéb híján. Egy időben sörbontós kulcstartóm volt. Végül vissza mentem a kocsihoz és ahogy próbáltam felbontani, az egyik házból odaszólt egy pacák, hogy felbontja nekem. Barátságos emberek, jegyeztem meg. Rendben meg is ittam, élvezve a napsütést. A sör Banks volt, helyi főzésű. Azóta is ezt iszom, habár kóstoltam már mást is. Ennek az ízvilága jó, és ne nagyon igyon az ember import sört, ha valahova elmegy. Szerintem.

Ezután a repülőtérre mentem. Nagy nehezen találtak valakit, aki tudott a csomagról. Majd nagynehezen meg is találták a csomagot. De a kulcs szőrén szálán eltűnt. Arról nem tudott senki. Ebből az a tanulság, hogy célszerűbb kombinációs zárat venni.

Úgy terveztem, hogy kis utazótáskámat kézipoggyászként viszem, de csak az idióta naptej miatt kellett feladni. Ugye a 100 ml-es folyadék szabály. Azóta gyüjtöm a szállodákból a kis müanyag flakonokat. Nem a sampom miatt. Szóval gondoltam ezt kidobom és mivel Londonban a Gatwickről át kellett mennem a Heathrowra, szintén szoros csatlakozással, így nem kell tökörészni a csomagra várással. De nem ment, mert nem tudtam kinyitni a táskát. Nagyszerű.

Végül szombat délutánra szerencsésen visszaértünk Dublinba. A táskám és én. Amit az egész többezer kilométeres út alatt alig fogtam a kezembe, nem beszélve, hogy kinyitni sem tudtam. De mások sem, mert minden benne volt, úgy ahogy bepakoltam.

Kedden reggel hívtak, hogy ez és ez az ajánlat. Tetszik-e? Mondom magamba, nem olyan rossz, de mivel akkor még nem éreztem hatalmas motivációt, mondtam, hogy le tudunk-e ülni mégegyszer, a számot megbeszélni. Késő délután leültünk. Mondtam egy 25%-al nagyobbat. Erre azt mondták, hogy nekik kell leülni ezt megbeszélni. Másnap beszéltünk. Megbeszélték. Mondtak egy kisebbet, a kettő között. Közelebb az enyémhez. De eddigre mivel aludtam egyet, úgy voltam, egye kutya, elmegyünk, elvallalom ezt a 9 hónapos alkalmi munkát, akkor is, ha marad ennyi. Végül is ex-pat csomag, szállás, kocsi, jegyek egy része is rendezve. Akár másnap lehetett volna kezdeni.

Szóval ez így alakult, így vagyok Barbadoson. Semmi erölködés, semmi célirányos dolog. Könnyen jött, könnyen megy. Még annyit, hogy az interjúra utazás előtti napon létszámleépítés miatt kirúgtak. Néhány nap múlva már volt állásom. E mellett egy másik is. De az egy másik történet lesz.