Barbados múzeum és reklamáció

Már korábban is jeleztem, hogy néhány barbadosi látnivalóról is írni szeretnék, összekötve azzal, hogy ráveszem magam a látogatásukra. Így jött mára a George Washington Ház és a Barbados múzeum. Úgy döntöttem, hogy nem az ismert úton megyek be a városba, hanem csak úgy találomra irányba állok. Barbadoson nincsenek nagyobb tereptártgyak, hegyek, nagy épületek és ha a tengert nem látja az ember, akkor nem könnyű tájékozódni. Az irányt sem mindig könnyű meghatározni, mert csak 13 fokra van az Egyenlítőtől, így 11 óra körül, amikor útnak indultam, a villanyoszlopok árnyéka sem nagyon adott támpontot. Az utcák pedig eléggé kanyargósak. Végül ha az ember megpróbál 'egyenesben' maradni, előbb-utóbb eljut valami ismerősebb helyre. Így is volt, kb. nyolc-tíz perc vezetés után felismertem, hogy valahol elvétettem az irányt, majd újabb nyolc-tíz perc után leértem a déli partra nem messze a múzeumtól.

Sajnos a George Wasinghton ház csak hétfőtől péntekig, reggel kilenctől délután fél ötig tart nyitva, úgyhogy ezt egyszer kénytelen leszek munkaidőben meglátogatni. A Barbados múzeum nyitva volt.

Nem egy nagy épület, de így is sikerült több mint két órát elütni itt. A kiállítások bemutatták a Barbados természetrajzát, beleértve a geológiáját, kialakulását - Barbados egy korál sziget - a tenger és a szárazföld élővilágát. A sziget történelmét, egy berendezett 18 századi ültetvényes házát, hálóval, gyerekszobával, ebédlővel.

Az ideiglenes kiállítás a betakarítás végével összekötött fesztiválról szólt. Ezt, a szabadság miatt kihagytam. Érdemes belenézni a youtube-on lévő videókba. Már akit érdekel, hogy a nők hogyan rázzák a feneküket. Engem érdekelt. Megmozgatta a fantáziámat.

Képeket nem készítettem, mert nem lehetett fényképezni.

Majd ezután kimentem a repülőtérre megreklamálni a csomagkésést és kérni az ezzel kapcsolatos kompenzációt. Azt még nem írtam, hogy visszafele sem érkezett meg a csomagom. Az elmúlt kilenc hónapban hat alkalommal jöttem Barbadosra és eddig háromszor nem ért ide. Így az 50%-os arány után már úgy vagyok, vagy megjön, vagy nem. Ami bosszantó volt, hogy majd két óráig eltartott, mire ki tudtam jönni a repülőtérről. Illetve nem tudtak kompenzációt sem adni, mert nem érték el azt az illetőt akinél a fiók kulcsa volt. Szegény Dennis kollégám már másodszor szívott emiatt. A dolog azért is húzódott el, mert vagy fél óráig nem volt senki a reklamációs pultnál.

Nunoval, az egyik kollágámmal összefutottam a repülőn. Otthon volt Portugáliában három hétre. Kb. egyidőben kerültünk sorra, az útlevélkezelésnél, de az én bevándorlási nyomtatványomat nem tudta elolvasni útlevélkezelő. Nem értem, a korábbiakat is ilyen rondán töltöttem ki, ezek szerint a többiek vagy tanultak grafológiát, vagy el sem olvasták. Szóval az én útlevélkezelésem vagy 2-3 percig eltartott, mire pár adatot olvashatóan átirt a hölgy. Így mire átjutottam, már meg is érkezett a csomagja. Így érzékeny búcsút vettünk egymástól, én meg csak vártam. De csak nem akar jönni.

Délután fél háromkor kiértem, de már a 16.50-eshez már elég sok ember összegyűlt, így úgy döntöttem, hogy visszajövök később. Addig el megyek enni, mert még nem ebédeltem és leugrok az egyik közeli strandra. A késői ebéd kék marlin volt rizzsel és egy sörrel Oistinsban a halpiacon. A strandra szintén Oistinsban, a Miami beachre mentem. Itt a vízben beszélgettem egy bálnatermetű hölggyel. Mint kiderült, ő a szigeten született, de most Dél-Angliában élnek. A nagymama temetésére jöttek haza. Közben láttuk a repülőket leszállni, elmondta, hogy gyerek korukban sokat játszották azt, hogy hang alapján kitalálják, hogy melyik gép, melyik légitársaság. Ő sok Concorde-ot látott leszállni. Emiatt irigyeltem. Én csak a Heathrow-n láttam egyet gurulni még 2003 őszén, Dél-Afrikába menet, és itt a múzeumban.

Van egy pólóm, aminek a hátára nagybetűvel rá van írva, hogy 'IRELAND'. Még Írországban vettem, elkövetve azt a hibát, hogy nem néztem meg a hátulját. A strandról az autó fele menet, lelassított mellettem egy hölgy, kiszólt az ablakon, hogy mindenki tudja, honnan jöttem. Én visszaszóltam, hogy igen, de magamban azt mondtam, hogy fogadjunk, hogy nem. De már volt olyan, aki a rögbiről kezdett el velem beszélgetni, meglátva ezt a pólót. Egyszer egy kanadai hölgy jegyezte meg, hogy régen hallotta már ezt a szép dublini akcentust. Bár akkor nem ez volt rajtam. Gyanítom nem múlt el az a ca. húsz hónap nyomtalanul, de két év Svédország után többen Skandináviába tettek.

Na de nem is erről akartam itt írogatni. Kimentem a repülőtérre és bemutattattam ott két számlát összesen ca. 550 dollárról, ami kb. 44 ezer forint. Azt mondták, hogy a foglalási osztályom szerint, csak 30 font, kb. 120 dollár jár. Hezitáltam, hogy csak az egyiket adom le, de ha már lúd, akkor próbálkozzunk meg a kövérebbel. A számlákon volt három póló, egy rövidnadrág, egy papucs, egy naptej és három alsógatya. Tehát csupa olyan, ami nyaraláshoz kell. Ez az összeg a tax free áruk. Itt Barbadoson elég drága a ruhanemű. Kíváncsi vagyok, hogy mi lessz a vége, mennyit fizetnek ki egyáltalán. Már nem ez az első alkalom, hogy bevásárolok pólókból. Azt hiszem jó pár évig nem hordom el őket, ha hidegebb országba költözöm a munka után.